Amikor először vettem részt csoportdinamikai tréningen, tisztán emlékszem, hogy teljesen bezárkóztam, csak ritkán szólaltam meg – pedig én egyébként nem vagyok az a csendes típus, szeretek beszélni, és „jó is a beszélőkém” mondják sokan.
Ott mégis úgy éreztem, hogy mindenféle piros gombomat nyomogatják bennem, olyanokat is amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Nem volt könnyű, félénk voltam, bátortalan. Nem értettem mi történik, csak éreztem, hogy valami amit eddig sosem tapasztaltam. Én aki a csoportban nagyon is biztonságban érzem magam, megnémultam.
Mégis, az az élmény, az a tér valahogy már akkor is nagyon erős volt. Feszültséggel teli, és megterhelő, de a végén mégis nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam jobban megnyílni, mintha lemaradtam volna valamiről.
Amikor visszatértem a következő alkalommal, eldöntöttem, hogy most nem hagyom ki a lehetőséget. Rájöttem, hogy tényleg annyit viszel el ebből az egészből, amennyit beleteszel. Az árnyoldalaimmal, a kétségeimmal akkor tudok szembenézni, ha megmutatom. Ha bátran felvállalom, hogy ez vagyok én, mondjátok el, ti hogy láttok, „éreztek” engem. Mert ha figyelek másokra, akkor tudok találkozni a valódi önmagammal. Ha meg tudom fogalmazni jól amit érzek, akkor lesz „fülem” máskor is saját érzéseimre.
Ott kezdődik a változás.
De nem úgy, hogy hirtelen minden megváltozik, hanem hogy egy ajtó kinyílik – és hogy végül én döntöm el, merre megyek tovább. Ha be merem engedni magam a saját érzéseimbe, ha őszintén kiváncsi tudok maradni, hogy mi van még ott ahol annyira ösztönből cselekszem, akkor lassan, – néha ugyan fájdalmasan, – de tisztul a kép, önmagamról, és a helyemről a világban.
.
